Mai létünk „fejlett”, civilizált világában, ahol a mindennapi rohanás miatt már lassan eltűnik

az ember és belőle is minden emberi, e fojtogató, szűk létzubbony ellenére mégis akadnak
mindannyiunk életében suhanó, rejtett pillanatok, amikor valami villan. Ez a néhány pillanat

vagy álom teljesen más érzés, mint mindennapjaink fojtogató művisége. Van benne valami
békés, biztató nyugalom, ami megfoghatatlan, de mégis emlékeztet egy biztonságot adó
egységre.
Mik ezek a villanások, emlékképek? Többségünk nem is tud vele mit kezdeni. Mások
már keresik ezeket az emlékeket. Néhányan pedig tudják, hogy az ilyen érzések az egység

bennünk élő üzenetei. Akik pedig már tudják miért vannak ezek az üzenetek, igyekeznek

belőle építkezni, visszanyerni az egység tudását. Az emberiség történetében ezt a tudást még

használták a kultúrák, melyeknek egyik alapköve a magyar. Ezt az őstudást még ismerő

őseink ismerték a világ rendjének működését. Hogy mit jelent a Nap ereje, fénye, mely

a fizikai világ rendezője. Tisztelték a vizet, mely az élet hordozója. Tudták a föld erejét,
ismerték a fák, virágok, a csillagok üzenetét. Élni, benne a teremtés egységében, a minden
részeként. Mert ezek az üzenetek az öröklétben elfoglalt helyünkre emlékeztetnek bennünket.

Arra, hogy lelkes lényként, emberként, a földi teremtés, fenntartás felelősei vagyunk. Nem

buta módon a természetes rend szétzúzása, tönkretétele a dolgunk, „fejlődés” címén, hanem

tudni élni, a mindenség rendje, szeretete által az egységben, a bennünk lévő isteni szikra
erejével, tudásával, ez az ember feladata a Földön.

Ősi kultúránk ebben segít, mert tudja, hogy minden rezgés, és a rezgések harmóniája rendezi
a mindenséget. Aki ezt keresi, már ébred. De a tudás nem máshol, nem kívül van. Ez minden
emberi lény tudása, ha mer és tud rá emlékezni, mert ez lelkes lényünk fénymagja.
Tudással élni a mindenségben, ez a szeretet és harmónia megélése és egyben a környezet
védelme, a mai szóhasználattal élve.



Szögi Tibor